Tegnap megvilágosodtam. Eddigi életemet ugyanis sötét tudatlanság uralta a tekintetben, hogy vajjon miért is hívja a köznyelv kocsmatúrának a K-kurzust. Nomármost ennek vége, és én azóta szűnni nem akaró késztetést érzek, hogy a titeket is felvilágosítsalak.
Szóval miért is van az, hogy a célba vett fedett vendéglátóipari-egységeket egytől egyig gyalog kell megközelíteni? Hát ennek igen egyszerű a magyarázata: sűrűbben nőnek a körúton a kocsmák, mint a villamosmegállók. Aztán meg még ott van az is, hogy jobb helye is van annak a pénznek, amit bérletre költene a derék kollégista, pláne aranypénteken. Tyű, de még ilyen szemtelenül olcsón mérjék a sört valahol! Márhogy a korsót, természetesen, így aztán újabb nehezítő körülménnyel kell megbirkóznia az elhivatott túrázónak. A´biz nem más, mint az iszonyú teher - no nem a háton, mint a szokványos gyalogtúrák esetében - hanem a gyomorban.
Ott habzik-lötyög az aranynedű egyik helytől a másikig, vagy még inkább fortyog, ha az ember az ördögkatlanban jár. Büdös nem igazán volt odalent, pedig de tartottunk a hajdani nyilvános véce bukéjától! Amit a pöcegödör nekünk adott az valami sokkal maradandóbb. Ezen az állomáson ugyanis én személy szerint több fontos princípiummal is gazdagodtam, melyeknek kocsmárosi pályafutásom során úgy érzem nagy hasznát fogom venni. Az egyik a matematika. Az ugyanis, hogy mennyi van a táblára írva, s aztán abból mennyi kerül a pohárba, az nem feltétlen kell, hogy megegyezzen. Pláne, ha már eleve a pohár nem megfelelő űrtartalmú. Akkor aztán már nem is a csaplár felelőssége, ha nem fér bele az alattomos. Továbbá - és ez volt csak igazán nagy hatással kocsmárosi identitásomra – megtapasztalhattam, miben áll a pultos hatalma. Semmi túlszofisztikált manipuláció kedves barátaim, mindössze a tény, hogy a dolgok azért történnek: „mert én azt mondtam”.
Hát ezzel meg is volnánk, nem úgy a hőn áhított császári birodalommal! Mikor már éppen ráolvadni készült a csapat a forró aszfaltra, megérkeztünk a hűvös lehetőségek kapujába. Előbb át kellett verekednünk magunkat az édent védelmező had elszánt seregén, de aztán végre ott állt előttünk. Teljes valójában. A kert. Azt igazán ne várjátok tőlem, hogy azt a látványt szavakba próbáljam önteni. Az nem holmi firkász kategória. Sajnos azonban itt sem pihenhettünk sokáig, ugyanis a szokatlanul tágas tér megrémített bennünket: féltünk az esetleges ismeretlen aerodinamikai jelenségektől, így továbbálltunk.
Hosszú út vezetett a minőséghez, melynek során elhaladtunk a méltán elhíresült vörös malom előtt, közben Buksa Miki különös tapasztalatairól mesélt Endrének. A következő állomáson pedig minden kétséget kizáróan kiderült, hogy az ingben feszítő faszik előbb kerülnek sorra a pultnál, mint mezei pólós társaik. Sőt, széles mosoly is jár nekik! ( Kíváncsi vagyok, vajon tényfeltáró riportom hány szakkollégát fog az ing pártjára állítani. Annyi bizonyos, hogy én támogatom őket. )
Innentől kezdve pedig mindenféle szürreális epizód következett. Házibuli, ahová először nem engedtek be minket, de szerencsére Flóra vállalta a hódító, Ricsi meg a faltörő kos szerepét. Igaz, a háziak ennek ellenére sem voltak túlságosan elragadtatva. Aztán előkerült az az istenverte és szűnni nem akaró szemgolyófétis, nomeg a kaotikus budapesti kocsmaélet mélyéről egyszer csak a Szalai is. Ekkortájt én jobbnak láttam távozni, tekintettel az egyre ritkábban következő szeszkimérő helyekre, evvel párhuzamosan viszont egyre hosszabb gyaloglásokra, következésképp feszülő húgyhólyagra.
Ilyeténképpen sajnos nem rendelkezem átfogó képpel a kurzusalkalomról, ezért javaslom a csoportos beszámoló készítését.
Mazel Tov! Csatt!
